A TÁVÍRÓ HÁLÓZATOK KIALAKULÁSA

A XIX. század közepén világszerte megindult és hihetetlen gyors ütemben fejlődött a telegráfvonalak, más néven a távíró hálózatok létesítése.

Az első hosszabb távírdavonalat Wealstone és Cooke létesített, Edinburg és Glasgow közötti vaspálya mellett 1837-ben.

1885-ben így írtak a távíró kezdetéről;
"Az elektromos telegráfvonal a levegőben fémdrótokból áll, melyeket rendszerint a vonal mentén egyenlő távolságokban leásott fapóznák tartanak. Eleintén ezek a drótok 2 milliméter átmérőjű rézdrótok valának. A választott fémnek az a jó oldala volt, hogy az elektromosságot nagyon jól vezette, de nem tekintve drága voltát, még az a rossz oldala is volt, hogy a mérsékletváltozások befolyása alatt elveszíté rugalmasságát és törékenynyé lett. Az általánosságban mellőzött rezet kiizzított vassal helyettesítették, mely fém tartósabb és kevésbbé drága s a melynek átmérőjét 3, 4 vagy 5 milliméternyire szabják; a 3 milliméteres drótokat a vasutakat kísérő vonalakon, a 4 millimétereseket a belföldi szolgálatban és az 5 millimétereseket a nemzetközi hálózatban alkalmazzák. Végre a hosszas vonalakon, melyekre nézve fontos, hogy az elektromos ellenállás a lehető legkisebb legyen, 6-6,5 mm átmérőjű vasdrótokat használnak; különösen Angolországban alkalmazzák ezeket a vastag drótokat.

A telegráfvonalak vasdrótjai galvánozva vannak, azaz miután savanyított vízben megtisztíttatnak, vékony czinkréteggel vonatnak be; a czink a levegőn oxidálódik, s ez megóvja a vasat a rozsdától, sőt mi több, elektrolízises hatás révén megakadályozza a történetesen csupaszon maradt részek oxidálását is. Mindazonáltal némely technikus szívesebben használja a nem galvánozott vasat, de ekkor a czinkréteget a drót átmérőjének nagyobbításával pótolják.

A vonalakat alkotó drótok végeinek kapcsolásmódja nagyon fontos a vonal elektromos vezetőképességére nézve. Az 1. ábra a kapcsolásnak két szokásos módját tünteti elő. Használnak még vaskarmantyúkat is, a melyekbe a drótok végeit bedugják, körülcsavarják és összelapítják s ezután a karmantyú nyílásán beöntött forrasztóba merítik. Ez a rendszer, mely Francziaországban szokásos, akár az érintkezést, akár a kapcsolás szilárdságát tekintve, jó eredményekre vezetett.

A kékgáliczba áztatott fenyőfapóznák szigetelők, midőn szárazak. Hogy azonban nedves vagy esős időkben az elektromosság szétszóródása megakadályoztassék, a drótot nem közvetlenül a póznákra erősítik, hanem ezektől üvegből, porczelánból, néha kőanyag- vagy keményített kaucsukból

készített felfüggesztő harangokkal szigetelik el. A 3. és 4. ábrában látni lehet, hogy miképen vannak ezek a szigetelők a póznákra erősítve, s hogy miként tartják fen a drótokat akár a vonal egyenes részein, akár azokon a pontokon, a melyeken a vonal hirtelen kanyarodik, hol is a húzás hatásait különös berendezéssel (gyűrűs tartókkal) kell elkerülni.

A póznáknak egymástól való távolsága átlagosan 100 méter, de ez a távolság rendszerint kisebb a kanyarulatokon, ellenben nagyobb a sík területeken, hol is a drótok hossza két pózna között 400-500 méterre rúghat. Mindegyik pózna 8-10 méter között változó magassága ott nagyobb, hol a vonal folyók, útak stb. fölött van vezetve. Városokban a szigetelő porczelán-harangokat a házak vagy egyéb épületek falaiba eresztett fatartókra vagy a tetők fölé nyúló póznácskákra erősítik; azonban néhány év óta a levegőben vezetett drótok helyett jobbnak találták a földalatti drótokat, a melyeket a vezeték nedves részein is, például alagutak alatt, raknak le."